Smaller Default Larger

Szemelvények

Önarckép hegyezett ceruzával

Fültövig cigányfekete haj.
A száj csücskében cigaretta, s a fej
lehanyatlik.
A szem örökös tükörben: história kora.
S a fej fölött a glória –
nem  szükségeltetik.
Tél van, s a hó alatt zúg a metafora.
Teljes az elszántság: az óra
éjfélt üt, és fordul Európa.
Vers- és sorsvég kérdése, jaj.
Fültövig cigányfekete haj.

         (1974)


Hajnali ihlet

Fejem még lecsavarva nyakamról, még kint, az avar deres ganéján.
   A jelzések is kozmosziak még, láthatóak az idegen bolygók, piros kendőcskével integetnek.
   November jó pénteki hajnala van, a gazda szunyókálva dől a láthatár szürke falának, az égbolt öreges kalapja lerántva még a szemére.
   Sok még a munka, temérdek a tennivaló.
   Össze kell állni egésszé, molytalanítani, irtani patkányt, erdőket lakályossá tenni, valamint otthonossá az őszülő anyaföldet.
   Végére kell járni még e nagy ihletnek, ennek a nagy anyanyelvnek, a világanyanyelvnek.

         (1976)



Emelje könnyű szél

                           A rakodópart alsó kövén ültem…
                                                            JÓZSEF ATTILA

Aranyló déltáji időben
lejárok ide újra s már örökre
tenni egy kicsiny, benső honfoglalást.
Tenni egy kicsiny, benső honfoglalást.

Mi találtatik,
tudja mind a lélek,
mint naphoz a földet vagy szájhoz a szájt,
úgy kötnek engem ide már az évek:
az eszméltető, józan látomás,
a hatalmasan megtartó áradás,
s a szél, a messzi szél –
belső tengerről, szívről érkező.
Belső tengerről, szívről érkező.

És ideköt valami egész is,
könnyekkel küzdő, kezdeti láz,
emelkedés, verdeső szürke szárny,
a fészekrakó, benső honfoglalás.
A fészekrakó, benső honfoglalás.

S a lélek mondja tán
keringő, lengő útjain,
ösvénye porán:
elvonuló, szálló nemzetét
legmélyén is fölfedezte már…
Emelje könnyű szél, verdeső madár.
Emelje könnyű szél, verdeső madár.

         (1978)
         

151. zsoltár

Mindig az utolsó, a legutolsó voltál, a kitaszított, kitoloncolt senki,
nem bírtál sohasem, sehol sem lenni – riad fel öntudatlan
álmából R. C. – Kitagadott voltál, édenből kiűzött meztelen,
istenkereső, bűnös esztelen. Rád törtek a kutyafejű tatárok,
mongol hordák, germánok és szlávok, s a mondhatatlan lény,
a titkon lévő angyal is végig megalázott, kerékbe tört,
kínpadra tett, szívedbe gyűrte a parázna világot.
Mindig az utolsó voltál, óvatlan, lelkes istenállat,
a leheletkönnyű léttel elvesztetted csatádat:
kezedet, lábadat négy pegazus farkához
kötötte a bánat, s a kígyóhajú gorgóból lett
szárnyas állatok szétcibáltak. Első akartál mindig lenni,
jó termőfa víz mellett plántálva, kinek az ő gyümölcsét
mindeneknek igaz Ura vizsgálja: az, ki határidat
csendességgel áldja, s megelégít téged szép tiszta búzája.
Első akartál mindig lenni, megvallani citerákban, lantokban
kőváradat, szabadító pajzsodat, az ő jáspis trónusánál
tűzben mosdatni arcodat, s hegedűnek zengésével
szólni dicséretet, mint az fénylő csillagsereg,
minden vizek, magas egek, mélységek és cethalak,
nagy cédrusfák, forgószelek, szelíd barmok s fenevadak,
földi férgek és madarak. Ó, mindig az utolsók
utolsója voltál, a 151. Szenci Molnár-zsoltár.

         (2011)